Anyák napja!
Mellékletként az ,,egészségügy" tragikus helyzete, avagy:
-Hogyan mondjuk meg egy sebész főorvosnak mit tennénk a helyében!

Nem ünneplem....... vagyis igen, de csak annyira amennyire az társadalmilag elvárható.
Most, hogy Édesanyám egy kórházi ágyon fekszik, a térdében egy műanyag csővel, ami egy műanyag tégelyben végződik, és ami időről-időre megtelik véres folyadékkal, kicsit befelé fordulok és kémlelem az érzéseimet.
Anyu rossz házasságot kötött.
Apám egy alkoholista volt, aki elég korán tudatta vele, hogy tulajdonképpen nem is szereti, és nem is tudja miért vette el.
Apám nem volt rossz ember, de nem is mondható el róla, hogy család centrikus lett volna, később sikerült kiismernem őt, akkor azt gondoltam kitűnő ivócimbora, de ennyi, és nem több.
2012- ben stroke-ot kapott, mert csak ideig-óráig volt képes betartani az orvosi utasítást, miszerint abba kéne hagyni az ivást.
Kórházba került, az utolsó szavai ezek voltak.:
-Le a kalappal előttetek, itt vagytok, annak ellenére amilyen vagyok.
Anyu sokat dolgozott, persze (szerintem)nem azért mert kellett, egyszerűen csak nem akart hazajönni abba a helyzetbe, ami akkor itt volt.
Ergo egyedül vagyok mióta az eszemet tudom. 


Most rosszul van, a csontvelő helytelen működése miatt a trombocita száma egetverően magas, ami miatt valószínűleg a térde folyamatosan bevérzik.
Az utóbbi pár hétben voltunk miatta orvosi ügyeleten, sürgősségi ellátáson, hívtam mentőt, és ültünk egy zsúfolt térdsebészeti rendelés várójában iszonyú fájdalmak közepette.
Mikor bejutottunk, lecsapolták a felgyülemlett folyadékot, és Anyu megkönnyebbült.
Az orvos előírt jegelést, és pihentetést, járókeretet, és gipszet.
Tökéletes, Anyu már nem szenved, én meg talán nyugodtan mehetek dolgozni, anélkül, hogy aggódnék.
Hiú ábrándok!
Húsz percet vártunk a gipszelésre, mire bejutottunk, és felfeküdt az ágyra, már újra fájdalmai voltak.
Áthívtuk a főorvost, hogy tegyen valamit, de az csak állt az ágy mellett, összekulcsolt kézzel. és halkan mormolta maga elé:
-Ezzel többet most nem tehetünk.
Nem tudom honnan jött az ötlet, talán végső kétségbeesésemben, mert már képtelen voltam tovább hallgatni Édesanyám jajveszékelését, és az állandóan ismételt mondatot......
-Nagyon fáj,......segítsen valaki rajtam,.......nagyon fáj,.......
Megszólaltam!
-Doktor úr, nem lehetne befektetni egy osztályra?
Azonnal jött a válasz.
-Hát legyen.
-ŐŐŐŐŐŐŐŐŐŐ köszi szépen, most nincs nálam boríték amit a kezedbe nyomhatnék, de ami késik......... 
Anyu most a traumatológiai osztályon fekszik, és meg van győződve róla, hogy nem kerül ki onnan élve.
Persze én nem osztom a véleményét, de ha bemegyek hozzá, a vele szemben fekvő nagyon-nagyon szimpatikus néni mindig megkér, hogy öntsek neki egy pohár vizet, mert ide senki nem jön, itt senki nem foglalkozik velük............
A legjobb mondat, ami ilyenkor eszembe jut:
-Ez szomorú,.......nagyon szomorú!
Meg a másik, aminek nem adtam hangot:
-Istenem add, hogy soha ne kerüljek kórházba!