E- blog olvasói számára -már ha vannak- talán nem titok, hogy a jazz iránti rajongásom már-már természetfeletti, de az talán még titok, hogy a klasszikus zene iránt sem vagyok közömbös, sőt...!
Semmi- ezt a tényszerű megállapítást megismétlem, hogy kellő nyomatékot kapjon a kijelentés- szóval semmi sem ad akkora lelki békét, megnyugvást, örömöt, mint a klasszikus zene hallgatása.
Valójában az ő kedvéért kell minőségi készülékek vásárlására vetemedni, mert hát itt élő hangszerek, úgymint hegedűk, csellók, brácsák, satöbbik élethű visszaadására kell alkalmasnak lenni, ami kétségkívül nehezebb, mint az egyébként is elektromos hangszerek, úgymint gitár, szintetizátor,- amik a könnyedebb műfajok jellemző velejárói- reprodukciója.
Nem is képesek tökéletesen visszaadni, lehetnek bármennyire jók, vagy drágák ezek a készülékek, az élő zenét talán sosem lesznek képesek az otthonokba varázsolni, de talán nincs is rá szükség.
Számomra is meglepő volt az első koncertélményem a Müpában, ahol is Beethoven kilencedik szimfóniáját adták elő a Budapesti Filharmonikusok Vásáry Tamás vezényletével.
Leszögezem varázslatos volt, de nem az auditív élmény miatt, mert az első benyomásom az volt, hogy nálam otthon ez jobban szól.
Micsoda ostobaság, az én hi-fi berendezésem, ami megközelítőleg sem high end, jobban szól mint az élő zene?
Nem!
Inkább arról van szó, hogy nem úgy szól, ahogy kellene, nem úgy szól ahogy az élő zene.
Persze ez valójában lényegtelen, mert nem tudok napi szinten élő zenét hallgatni sem a Müpában, sem máshol, számomra az a fontos, hogy otthon a szobában élvezhetően szólaljon meg, és ez teljesül.
Ha létezik Mennyország, és én, az életemben elkövetett bűnök ellenére oda kerülök, akkor azt úgy képzelem, hogy állandóan Mozart, Vivaldi, vagy Bach szól. Ámen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése