Utópia!


Az erkélyen ér a hajnal, a város még alszik, a madarak már nem.
A színház sziluettjén túl felbukkanó nap mesebeli képet fest a házak falára.

Tavaszi szellő érintése ráz fel, ahogy csodálom a látványt.
Besurran mellettem a nyitott erkélyajtón, függönyt lebbent, majd friss vajas pirítós, és forró tea illatával tér vissza...... csalogat.
Belépek, távol egy ajtó nyílik.
- Elmentem, legyen szép napod!
Reggeli után mindig maradnék kicsit, de menni kell.
Az út nélkülem nem az ami.
Most még nem megyek messze a Művész kávézó már nyitva.
-Jó reggelt, a szokásost?
Bólintok.
Végre úton.
Nem érzem a munka súlyát, azt csinálom amit szeretek.
Város város után, csak az út számít.
Hamar este lesz.
A Bagatell teraszán nagy a nyüzsgés, csak egy üres asztal van, rajta reserved tábla.
A pincér régi ismerősként fogad.
-A megszokott asztalát ma is fenntartottuk. 
- A szokásost, két személyre?
Mint mindig.
Bizonyos dolgok változnak, és vannak melyek nem.
A várakozás ma is örömteli, és ugyanúgy dobban a szív, és szorul össze a torok, mikor belép.
Leül velem szemben, hosszasan néz mosolyogva.
-Milyen napod volt?
Rámosolygok, de nem válaszolok, hisz úgyis tudja.
A kedvenc kanapém ma késő estig vár rám.
Ahogy leülök Joni Mitchell hangja tölti be a szobát, átadom magam neki.
,, My best to you"
A kanapé másik végén olvasólámpa fénye gyúl, életre kelnek alatta a szavak
,,Zörrenés hallatszott, nyílt a műhelyajtó, egy viharlámpa nyomult be rajta, egy vastag kendőbe bónyált test, és a tél nyelve úgy nyúlt utána, éhesen és falánkan, mint egy farkasé"
Fázósan bújik hozzám.
-Ez lenne a boldogság?
Átölelem.
Az utcán elül a zaj.
A város már alszik, a madarak sosem.